Még szürkület volt amikor a csónakhoz igyekeztem, a búcsúzó éjszaka árnyai halványodtak, majd teljesen eltűntek mire bepakoltam a horgászcuccokat. Amikorra kikötöttem a horgászhelyemen már a nap vérvörös korongja is kezdett felkúszni a vízen lebegő pára fölé.
A sok törpe miatt erjesztett magmix-el etettem már pár napja és a horogra is ebből került fűzéssel 1 szem kukorica mellé 1 szem tigrismogyoró, hungarocellel lebegtetve.
http://dovitshop.hu/horgasztermekek/magvak/zsakos-magmix-plus11.html
Elkészítése egyszerű: A Dovit által forgalmazott 5 kg-os Magmix Plus 11-et egy fedeles vödörben leöntöm 10 liter kecsketej savóval, napra teszem és két nap alatt megerjed annyira, hogy már használható. A sokféle mag és a belőle áradó aroma minden békés halat odavonz, sajnos a törpét is, ezért kell a fűzött csali a nagyobb halhoz, ám törpézés közben sok keszeg és kárász is akad.
Nincs most kapás és már éppen azon eszelkedek, hogy finomabb cuccra váltok és törpézni kezdek, amikor a hátam mögött hangos csobbanás majd fújtatás-prüszkölés hallatszik. Hátrakapom a fejem és látom, hogy egy borz kezdett átúszni a holtágon, talán a parton érő szeder illata vonzotta, de lehet az is, hogy az „ugrónép” szaporodott el a bundájában és ezért vágyott egy kis fürdőzésre. Szerencsére a fotómasinám éppen kéznél van így sikerült képet készítenem róla.
A belógó fa alá igyekszik.
A halak továbbra is békén hagytak, így bőven volt időm elmélkedni és régi emlékeimet leporolni. Egy régi kis eset jutott eszembe, még a nyolcvanas évek végén történt:
„Eveznék de nem bírja a karom..” dúdolgatom magamban, miközben lassan haladok a holtág mélyebb része felé. Itt tanyáznak azok a nagy harcsák, melyekkel rögeszmém szerint meg kell küzdenem.
Az evezést valóban nem bírja a karom egy korábbi műtét miatt, ezért egy csendes kis villanymotor hajtja a csónakot. Még kora délután van, a csalihalakat megfogtam egy közeli csatornában. Öt darab tenyeres kárász várja a végzet beteljesülését, reményeim szerint egy nagy harcsaszájban. Reggelig ráérek, ezért úgy határozok, hogy pergetéssel kezdek, s közben kinézem magamnak az éjszakai horgászhelyet.
Pergető felszerelésem a várhatóan nagy harcsák miatt 100-200 grammos bot, 60-as orsó, fonott zsinór „Füstös-féle” módon megvarrva, ragasztva. Mélyen járó Rapalákkal indítok, melyeket többször cserélek, néha a helyet is. Semmi, semmi és újra semmi! A változatosság kedvéért egy nagy támolygó kanalat teszek fel. Közben a hátam mögött csobbanás, nem harcsagyanús, de azért megfordulok. Már csak a fodrozódó hullámokat látom, lőtávon belül van.
A harmadik dobás után érzem az akadást, szerencsére a fék jól beállítva, remekül adagolja az orsó a zsinórt.Az öröm, mellyel a halat nyugtáztam keserűséggé válik, mert ráébredek a valóságra, busát akasztottam. Azért megpróbálom a fárasztást élvezni, hiszen az itt élő 15-20 kg-os egyedek legyőzése sem akármilyen élmény. Az erős szereléknek köszönhetően 10 perc alatt már a csónak mellett van. Faroktőben akadt a hármashorog, ezért a feje víz alatt van. A vágóhorog többször a szája mellé csúszik, majd a hal megugrik és a testén végigsikló szerszám a villantó szabad horogrészébe akad.
Természetesen ez azonnal a hal elvesztésével jár. Ülök a csónakban, reszket e térdem, fejemben olyan gondolatok, hogy attól egy kocsis is elpirulna. Lassan megnyugszok és pergetek tovább. Amint sötétedni kezd, már a kiszemelt hely felé fordulok.
Összeállítok egy „Soltész-féle” nádszál antennás szereléket felszíni harcsázáshoz. Sokan nem ismerik, manapság jó pénzért árulják un. Bergmann csöves szerelék néven fut. Nádszállal is működik, csak minden harcsa után újat kell szerelni.
A felszerelés 3 m-es 300 grammos bot, multi orsó, fonott zsinór, 9/0-ás horog, mehet rá a karesz. 1,20 m mély vízbe kerül a hal, tőle befelé hirtelen mélyül a meder, úgy 10 méterre már 6 m mély a víz. Reményeim szerint innen rabolnak fel a sekély vízbe a nagy harcsák. Jómagam a nádfal tövébe karózok.
Csendes az este csak a szúnyogok mozognak, majd egy vidra úszik el nem messze. Szemei félelmetesen világítanak a sötétben. Néha pontyugrás töri meg a csendet, majd távoli morajlás hallatszik. Reménykedek, hogy csak az újabb „ideiglenesen hazánkban állomásozó hadsereg” gépei, de rövidesen be kell látnom tévedésemet. Kezdenek eltűnni a csillagok és a szél is feltámad. Érdekes, valahányszor azt jósolják a Tv-ben, hogy „helyenként záporok, zivatarok előfordulhatnak”, én mindig azon a helyen vagyok. Örök optimista lévén még bízok benne, hogy egy csendes esővel megúszom, ezért „malaclopóm” alá húzódok. Rövidesen akkora vihar kerekedik, hogy menekülnöm kell.
A nádfal mellett haladok maximum fokozatban, teljes sebességgel. Most kisegít a bajból a villanymotor, nem fog ki rajtam az oldalszél sem. Azzal a szánalmas csapkodással, amit én evezésnek nevezek, most semmire sem mennék. Már látom a horgásztanya stégjét, ahol kikötni szándékozok, amikor egy zsinór feszül a mellemnek, majd a nyakamnak.
Úristen! A szomszéd stégen horgásznak, ezt a készséget keresztezem! De a stégen senki nincs, persze bemenekült a vihar elől a jóember a tanyába. A motort leállítottam, de a csónak a lendülettől és a széltől hajtva tovább megy. Önkéntelenül elkapom a zsinórt és eltépni próbálom persze sikertelenül. Nagyot rántok rajta, mire a botot rántom le a stégről.
Mintegy 30 m-t hurcolom magammal mire előbányászom a bicskát a zsebemből és megszabadulok a zsinórtól. Kikötök és a kocsimba menekülök a még mindig elemi erővel tomboló vihar elől. Kis idő múlva csendesedik, de az eső esik tovább. Közben elalszok, hajnali 3-kor ébredek, a lábam görcsöt kapott. Ettől egészen magamhoz térek.
Az eső elállt, kigyúrom a görcsöt a lábamból, kimerem a csónakból a vizet és irány vissza az éjszakai helyemre. Már úgy reggeli 8 óra lehet, amikor úgy döntök unom a kapástalanságot és hazamegyek. A kikötőhöz közelítve látom ám, hogy a stégtulajdonos a tanya gondnokával csónakból egy hosszú nyelű gereblyével szűri a vizet. Kérdésemre a gondnok felvilágosít:
A szomszéd felszerelését elvitte egy nagy harcsa!
A tulaj, aki ugye nem hagyta őrizetlenül a botot, sőt látta, amint nyílként csapódik a vízbe, az elveszett drága felszerelés miatt kesereg.
Nagy harcsa volt mondja, 40 dekás kárásszal csalizott.
Megesik rajta a szívem és álszent képpel mondom:
A harcsáknak az a szokása, hogyha bajt érez, akadóba menekül. Bizonyára ez is ezt tette. Van itt nem messze egy bokor /víz alatti akadó/, abban az irányban kellene keresgélni.
Ezzel megmutattam a csak általam „ismert”, nem létező akadó irányát. Még ki sem kötöttem, már megtalálták a cejgot.
A történet szájról-szájra terjedt, és született a harcsalegenda, mely szerint a stégtulaj megküzdött a viharban a nagy harcsával, s végül alulmaradt.
A következő hetekben a horgászálláson, amely két embernek nyújt kényelmes horgászatra lehetőséget négyen-öten szoronganak (úgy néz ki mint egy harckészültségben lévő ágyúnaszád) , és a nagy harcsát akarják megfogni.
Fogalmuk sincs róla, milyen közel vannak hozzá, amikor sunnyogva, befelé mosolyogva ( mit mosolyogva- röhögve!) húzok el mellettük.”
A kép csak illusztráció, ezt a harcsát 2011. május 6-án fogtam a Dávodi Klágyán. A kép baloldalán Szabó Zoli barátom,aki a vágóhorgozást végezte.
Aztán az emlékezést egy kapás zavarta meg, egy kis nyurga ponty a tettes. Gyors fotózás után megy is vissza, ilyenkor mindig „találkozzunk 5 év múlva!” felkiáltással engedem el egy simogatás kíséretében.
Jól látszik a száj szélébe akadt horgon a lebegtetett, fűzött csali.
Aztán rövid időn belül jön a nagymamája, ez már 4 kg körüli pikkelyes, kissé a szereléket is megdolgoztatja és a szívem is gyorsabban ver az adrenalin hatására. Ő már fogságba kerül és a vasárnapi ebéd főszereplője lesz. (Bajai halászlé)
Ezután hosszú csend következik. Távoli morajlások, majd hirtelen erős szél kíséretében, jó kis vihar közeledik. Tehát ezért nem volt a megszokott jó kapás! Érezték a közelgő frontot. Látszott is, hogy inkább vízközt mozognak a halak. A kapások is inkább ideges hozzávágásnak tűntek. De szerencsére nem lehet mindig mindenkinek fogni, hiszen akkor -az emberi kapzsiságot ismerve- már üresek lennének a vizeink.
Both László