Előző horgászatunk alkalmával, sikerült a Black method mix-nek hála, az időjárás változatossága, és a rossz körülmények ellenére is, szép halakat zsákmányolni.
Horgászatunk második helyszíne.
E horgászat második napján is ellenünk keltek az égiek, és küldtek a nyakunkba kezdetben viharos szelet, majd futó záport, és végül olyan kánikulát, hogy az előzőekben leesett esőtől, szinte levegőt sem kaptunk. A történet érdekessége, a hetek óta tartó szárazságban, az oxigén hiány beállta a tavakban.
Látható a tó zöldes algás színe.
E kis tó partjára érve is tapasztaltuk ennek következményeit. A sporttársak, napok óta tartó haltalanságról számoltak be, ami nekünk csak jobban fölcsigázta az érdeklődésünk. Szeretjük a kihívásokat, a lehetőséget a bizonyításra, éppen ezért, amikor azt mondják, „itt márpedig nem lehet halat fogni” akkor mindent megteszünk annak érdekében, márpedig lehet, de keményen kell küzdeni érte.
E horgászat alkalmával, rendesen vért izzadtunk mi is egy két halacskáért, de sikerült a lehetetlen. Mint említettem, a vízben jelentős oxigénhiány uralkodott, ez tisztán látszódott a színén, az iszapból feltörő gázbuborékok sokaságán, és a nád mellett, az oxigénért szorgosan küzdő, pipázó pontyok seregén.
Érdekes és tanulságos látvány volt a víz tetején úszkáló pontycsapat.
Mivel mindenképpen értékelhető halat szerettünk volna fogni, ezért saját ízlésünknek megfelelően, az előzőekben már bizonyított Black method mix-et alakítgattuk át. Mivel pontyokra nem is nagyon számítottunk, így egy kellemesen orrfacsaróan büdös, lucernás keveréket alkottunk, számítva az ilyenkor is aktívan táplálkozó amurokra. Adódik a kérdés, akkor miért nem Green method mix-et használtunk? Egyszerűen azért, mert most a „bleki” volt a páston. Az elképzelés a következő volt: Egy csomag Black method mix, kevés angolmorzsa, tintahal aroma, sok-sok lucernaliszt, mely hatására, a fekete etetőből méregzöld varázsolódott. A tintahal aromára azért esett a választás, mert több helyütt bizonyította már, hogy ez egy univerzális aromaanyag, és nem csak a pontyok kedvelik, hanem szinte az összes halfaj.
Bekerültek a szerelékek, és vártuk a csodát. A stratégia az volt, hogy az oxigénhiányra, való tekintetre, nem végzünk alapetetést, csak amit kosárral bejuttatunk. Nem telt bele sok idő, rendre elkezdtek jönni a szebbnél szebb kárászok, melyek bátran eszegették a fekete levest, és húzkodták el a nekik szánt, szinte bármilyen csalit.
Rendre jöttek az ilyen szép kárászok.
A hajnali órák elteltével azonban, varázsütésre állt le a halfogás. Ahogyan az idő melegedett, úgy csökkent a víz szintje is. A horgászat befejeztéig 20 cm-el lett kisebb a vízszint. Miután leálltak a kapások, elkezdtük a csalik variálgatását is. Csonti, giliszta, pellet, kenyér, stb… Semmi nem hozott fogást. Végső elkeseredésünkben mikor már vesztes harcként könyveltük el a napot, eszünkbe jutott egy régi csali, melyet minden mindegy alapon jó lenne kipróbálni.
„Csudacsali”
Ez a csali a sárgadinnye volt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem magunktól voltunk ilyen okosak, hanem az uzsonnára berakott sárgadinnye héja villogott hetykén ki az elemózsiás kosárból. Fölkerült tehát a kocka, melyet héjával együtt kell a horogra rakni, úgymond talpon szúrva, ezáltal bírja a lendületes dobásokat is. A méretes kocka, azért a biztonság kedvéért, még amurozó dip-ben is meg lett fürdetve, egy kis extra csáberőt kölcsönözve annak. Hihetetlen, de egy órán belül három füstölős kapás volt, mely mindent vitt. Az első, valahol félúton fordult le a horogról, a második bevágás pillanatában tépte el a szereléket, a harmadik valamiféle akadóba futhatott, ahonnét sehogyan sem tudtuk kifordítani. Egy biztos, nagy valószínűséggel amurokról lehetett szó, mivel viselkedésük erre utalt. Nem is a kisebbek jöttek, mert a 30-as pontyozó zsinór, kevésnek bizonyult velük szemben. Pakolászás közben dördült el még egyszer a dinnyés pálca. Küzdelem kezdődött, de ellenfelünk most nem produkált olyan szintű ellenállást, mint elődeik. Mikor sikerült megpipáltatni, meglepetten vettük észre, hogy azért mégiscsak sikerült a víz felszínén pipáló pontycsapatból egy három és feles példányt fenékre csábítani a tintahalas, lucernás „bleki” segítségével.
Az „áldozat”
Tanulság, mikor nem megy a hal, ne feltétlenül az etetőanyagunkat hibáztassuk, mint példánkból kiderül, eredményre vezethet, egy olykor szokatlannak tűnő csali megoldás is, mely nálunk szinte fölrobbantotta a vizet. A következtetés pedig annyi, hogy bár nem láttuk, a halak mégis ott „legyeskedtek” etetőanyagunk körül, csak a csali éppen akkor, ebben az időben nem volt gusztusos számukra.
Üdvözlettel: BS_Dovit_Team!